Molnár Kitti írói oldal

– No, mi legyen? – kérdezte Pongrác.
– Az én véleményemet tudod – fintorgott Bonifác.
Kérdően tekintettek Szervácra. Szervác a sziklameredély szélén állt, karba tett kézzel nézte a hegy lábánál fekvő, hajnali ködbe burkolózó falut. A horizonton narancsszín derengés hirdette az új nap eljövetelét. Május idusát.
– Minden évben ugyanaz – mondta. Megdörgölte kortalan, sápadt arcát.
– Mert ez a feladatunk – sóhajtott Pongrác, akár egy apa, aki már sokadszorra magyarázza el az élet nagy dolgait nehéz felfogású gyermekének.
– Már rég túl lennénk rajta, ha nem csinálnál elvi kérdést belőle, Szervác! – a szikla szélén ülő Bonifác leköpött a mélybe. Felhúzott térdére támaszkodva, undorral tekintett a völgyre.
– Ne kezdjétek! – forgatta szemét Pongrác. – Ez minden évben nagyon nehéz döntés.
– Szörnyű, hogy egy legyintéssel el akarod intézni – csóválta fejét Szervác, Bonifácot fürkészve.
– Mert ennyit érnek! – csattant fel Bonifác.
– És kezdődik is... – Pongrác lemondóan elterült a harmatos fűben, tenyerét feje alá tette, és elmélázva figyelte az egyre halványuló csillagokat.
Szervác továbbra is a falut bámulta. A hegyoldal alján megbújó ház ajtaja kinyílt. Szőke, göndör hajú, hatéves forma kislány lépett ki a félhomályba vesző udvarra. Termetéhez képest túl nagy köntöse a bokáját verdeste. Egyik kezében szárított kukoricával teli vödröt szorongatott, másik, ökölbe szorított kézével az álmot dörgölte ki szeméből.
– Csak arra akarok kilyukadni, hogy ezt jobban át kellene gondolnunk – folytatta Szervác. – A döntésünk sokak életét befolyásolja.
– Hogy el ne érzékenyüljek! – pattant fel Bonifác. – Érdekelt bárkit is az életem, amikor megkínozva a mocsárba hajítottak, hogy halálra csípjenek a szúnyogok? Kiszívták az összes véremet, Szervác, az összeset! Az emberek pedig bambán végignézték, ahogy kilehelem a lelkemet! Még hogy mártírhalál…! Mind érdektelenek másokkal szemben, amíg nincs hasznuk a megmentésükben!
A kislány elvonszolta a vödröt az ütött kopott csirkeólig. A szárnyasok nyakukat nyújtogatva, izgatott kotkodácsolással várták a mennyei mannát.
– Elfelejted Bonifác, hogy te is érdekből szerettél egy asszonyt! – ráncolta homlokát Szervác.
– Felesleges emlékeztetned a bűnömre! – őrjöngött Bonifác vérben forgó szemekkel. – Azóta is vezeklek a hedonista életemért! Ezzel a… munkával... De te mered a szememre vetni a múltamat! Te, aki püspökként fejvesztve menekültél a hunok elől, hátrahagyva az összes hívedet a barbároknak!
Szervác lehunyta szemét, karját még szorosabbra fonta a feltoluló emlékek hatására. Füst, tűz, sikolyok és vér. Mintha tegnap történt volna, ahogy a kétségbeesett városiak Isten nevét ordították a pokol lángjai között.
Kinyitotta a szemét. A kislány szétszórta a kukoricát a civakodó kotlósok között. Megtorpant. Tekintetét körbejáratta a baromfiudvarban. Keresett valamit. Pár pillanat múlva a tyúkól oldalába felhalmozott farakáshoz lépett és leguggolt.
– Hasztalan ezer évvel ezelőtti történeteket felemlegetni – Pongrác hangja alig halhatóan kúszott a feszültségtől izzó levegőben. – Szervácot is utolérte a végzete az önzősége miatt, mint mindannyiunkat. Emlékezz, útonállók kikötötték egy fához a Tisza partján. A víz mellett halt szomjan. Rút halál.
– Csúf egy halál… – suttogta Szervác. – Akárcsak megfagyni a legnagyobb melegben…
Pongrác furcsa mód elmosolyodott.
– Igen. Különös humora van a Mindenhatónak. Hogy szerettem a forró nyarakat! És mégis kihűlt testtel rogytam össze az Alföldön a száraz évszak közepén… De ennek is már ezer meg még néhány éve. Kapzsi életünkért a büntetésünk elkerülhetetlen volt.
– És most mi vagyunk a büntetés minden ember számára – Szervác szomorúan nézett Pongrácra.
– Fagyosszentek – nevetett fel Bonifác. Hangjában keserűség csengett. – Akiknek a parasztok féltve ejtik ki a nevét. Tavaszi ragályok!
– Nem vagyunk se büntetés, se ragály – Pongrác szokatlan mosolya nem olvadt le. – Én inkább egy kijózanító pofonhoz hasonlítanám magunkat.
– Hmm… megártott a tavaszi szél?
– Pedig igazam van. Az emberek manapság túl sok dolgot képesek irányítani, mérhetetlen önteltségükben úgy képzelik, ők a világ urai. Mi vagyunk a hidegzuhany. Emlékeztetjük rá őket, hogy valójában mennyire védtelenek és kiszolgáltatottak is az élettel, a természettel szemben. Kirántjuk alóluk a szőnyeget, amikor a legkevésbé számítnak rá, azért, hogy egy kicsit elgondolkodjanak. A természet lehet kegyes, de sosem hajt fejet.
Pongrác elhallgatott. Sokára törte meg a csendet a faluból felszűrődő kutyaugatás és a kakasszó.
– Akkor itt az idő egy kis szőnyegcibálásra! – ördögi vigyor suhant át Bonifác arcán.
Szervác figyelte, ahogy a kislány lassan kiegyenesedett. Karjaiban egy apró, lesoványodott kismacskát tartott gyengéden, mint aki attól fél, hogy összetöri. Még ilyen messziről is le tudta olvasni a leány szájáról a szavakat: Minden rendben lesz.
– Szervác – Pongrác a vállára tette kezét. – Múlt évben megkegyelmeztünk nekik.
– Éhezni fognak…
– Szervác, ne gyötörd magad…
– Félek. Félek, hogy elfelejtetjük, milyen embernek lenni és halálra ítéljük őket.
– Kétlem. Emlékeznünk kell milyen volt emberként… különben minden május olyan lesz, mint a mostani.  
– Legyen – Szervác elkapta tekintetét a kerek, mosolytól sugárzó, gyermeki arcról. – Örüljön Bonifác.
Szervác, Pongrác és Bonifác megállt a sziklameredély szélén, két kezüket felemelve, tenyerüket a felkelő Nap felé tartva énekelni kezdtek egy elfeledett, ősrégi dalt.
A kislány a faluszéli ház udvarán megborzongott, szorosabbra húzta magán köntösét. A kiscica apró fejecskét a gyermek karjához fúrta. A lány felpillantott édesapjának féltve őrzött cseresznyefájára. Az éretlen, zöld terméseket alig észrevehetően befutotta a dér.