Tizenkettő voltam. Vagy tizenhárom. De ez nem is lényeg. Körmömet a tenyerembe fúrtam, úgy álltam az irodalom tanárom előtt. Felsülve. Torkomon akadt a vers. Ady. A kedvencem. A tanár vigyorogva véste be az egyest. Egész úton hazafelé potyogtak a könnyeim. Csődöt mondtam. Hogy mondom én ezt el otthon? Nem attól féltem, hogy bántanak. Apám előbb töri el a saját ujjait, minthogy kezet emelne rám. Attól féltem, hogy csalódnak bennem.
Mert nekem anyukám a példaképem. Történetét színpadra valónak éreztem. A nagyanyám egyedül nevelte a három leánygyermekét az átkosban, egy szuterénben. Középső gyermeke hátszél nélkül indult el egy ismeretlen úton, nem kisebb céllal, minthogy orvos legyen. Sokan próbálták elgáncsolni. Tanárok, osztálytársak, a párt. Még többen azok, akik közel álltak hozzá. Mégis emelt fővel, két farmernadrággal és egy tollal végigcsinálta az egyetemet. Mindig mert nagyobbat álmodni, mint amit a körülmények engedtek neki. Orvos lett.
Bár én nem orvosira készültem, de szerettem volna egyetemet végezni. Szerettem volna egy kicsit olyan lenni, mint anyukám. Bátor, kitartó, szorgalmas. De hogyan, ha egyest kaptam? Kivörösödött szemmel, torkomon gombóccal léptem be az ajtón. Anyukám homloka komolyságot kölcsönző redőkbe szaladt szemüvege felett, kérdőn tekintett rám. Előadtam a drámámat, egészen odáig húzva a dolgot, hogy emiatt az egyes miatt nem vesznek fel az egyetemre. Anyukám csendben végighallgatott és meg voltam győződve róla, hogy azért nem szól, mert mélyen legbelül összetörtem benne a rólam alkotott képet. Nem voltam már kitűnő, nem voltam már osztályelső. Tökéletes pedig végképp nem voltam. Rövid csend után felállt és a dolgozószobája felé terelt. A polcok őrizték a gyakori használattól megtört gerincű orvosi szakkönyveket, a falakon anatómiai képek emlékeztettek rá, mennyire bonyolult is az emberi test. Anyukám leemelt egy porszagú dobozt a szekrény tetejéről. Könyékig merült az elfeledett papírok és füzetek között, én pedig guggoltam mellette könnytől maszatos arccal. Kihúzott a dobozból néhány összegumizott, kicsi füzetet, majd a dobozt arrébb tolva, mellém ült.
– Nem egy hiba fogja meghatározni az életedet – mondta. – Hanem az, hogy abból a hibából hogyan és mit tanulsz.
A gumi szinte szétmállott, ahogy lehúzta a könyvekről, majd odaadta nekem az egyiket. Belelapoztam. Lassan forgattam az oldalakat, pödörgettem a pergamenszáraz lapokat. Hitetlenkedve lapoztam vissza az első oldalra.
– Ez az ellenőrző a tiéd? – kérdeztem. – De hát tele van hármassal! Hogy mentél így az orvosira?
Anyukám mosolygott.
– Sokan próbálják majd bekategorizálni a képességeidet. De végső soron te magad tudod, hogy mire vagy képes. Hogy érzed, megtanultad a verset?
– Persze.
– Kellett volna még gyakorolni?
– Nem, tökéletesen tudtam.
– Akkor, mi volt a probléma?
– Izgultam.
– Miért?
– Féltem, hogy elfelejtem.
– Vagyis nem bíztál magadban. Ezzel hagytad bekövetkezni, amitől féltél.
Átölelt és puszit nyomott a homlokomra.
– Az a tiéd, amit megtanulsz, mert azt senki el nem veheti tőled. Erről pedig – vigyorgott rám a füzetre mutatva – öcsédnek egy szót se.
Nevettem. Hány gyerek nevet az édesanyjával, ha egyest kap? Másnap szünetben visszamentem az irodalomtanáromhoz, és közöltem, hogy javítani akarok. Tíz perc múlva az egyes vastag vörös vonallal volt áthúzva. Azóta volt még jó pár egyesem. De tudom, mire vagyok képes. Azóta tudom, hogy lehet, sőt kell nagyobbat álmodni, mint amiről úgy gondoljuk, a körülmények engedik. És azóta is szeretem Adyt. Hála anyukámnak.
