– Tarts ki még egy kicsit!
Maike már kiabált. Zoltán remegő kézzel tapogatózott az érintőképernyőn, többször elütötte a helyes értéket. Átfutott az agyán, hogy igazából mindegy. Aztán a nő kiáltása visszazökkentette kilátástalanságból.
– Zoltán, siess! Schnell, schnell!
Zoltán ujjai megtalálták a helyes értéket. A víztisztító prototípusa felbúgott, a felcsapó buborékok elrejtették a barnásszürke pikkelyeket.
– Jól van… azt hiszem, sikerült!
– Lélegzik?
– Igen, újra mozog a kopoltyúja!
Maike hangja ugyanúgy remeghetett az örömtől, mint az alig tizenöt fokos víztől, amelyben derékig állt. Zoltán beugrott mellé a medencébe, és végigsimította a csúszós, majd két méter hosszú haltestet. A viza szaporán emelgette kopoltyúját, rojtos bajusza finoman lebegett a víztisztító nyomására.
– Semmi baj, Kisasszony! – Zoltán finoman átkarolta a vizát és úsztatni kezdte a medencében. – Hamarosan hazamegyünk!
Már el tervezte, hol engedi vissza a Dunába. Budapesten van egy hely, amelyet régen Vizafogónak hívtak. Gondolta, ironikus lenne, ha a faj azon a helyen éledne újjá, ahol a régiek a kihalás szélére sodorták. Pont ugyanott szerette volna az apja is visszahelyezni a vizaikrákat.
– Zoltán… Zoltán!
Zoltán a budapesti rakpartról visszazuhant a regensburgi kutatólaborba. A viza mozgása lassult, kopoltyúja bezárult, állkapcsa szétnyílt. Oldalvást úszott fel a víz felszínére.
– Ne csináld ezt, Kisasszony! – suttogta Zoltán és továbbúsztatta a halat.
– Feljebb kell vennünk az értékeket! – Maike már a medence szélén ült, keze kicsúszott alóla, ahogy megpróbálta feltolni magát.
– Ne, Maike! Akkor már az oxigént vonod el a vízből!
– De így elpusztul!
– Akkor is el fog pusztulni!
Zoltán érezte, ahogy a pikkelyek kicsúsznak az ujjai közül. A viza élettelen teste felúszott. A víztisztító buborékjai gyöngysorként ölelték körbe a Duna királyát.
– Nem… nem! – Maike az érintőképernyős panelt püfölte. Könnyei nedves sávokat húztak fehér arcára. – Talán, ha csak kicsit megemelném az ultraibolya sugárzást, és az ózont alacsonyabbra állítom…
– Felejtsd el, Maike! – Zoltán tompán lebegett a medence türkizkék vizében. – Kisasszony elpusztult.
– Nem… nem… nem hiszem el!
Maike fojtott hüppögése és a víztisztító kellemes morajlása betöltötte a kutatólabor minden zugát. Ennyi volt. Húsz év munkája másodpercek alatt semmisült meg. Zoltán felemelte kezét és hagyta, hogy a víz keresztülcsurogjon az ujjai között. Figyelte a siető vízcseppek versenyét, hogyan ülnek meg az ujjbegyén a lemaradó vízgömbök. Benne állt az élet forrásában, mégis úgy érezte, a víz savként marja a bőrét.
– Mennyi volt a víz mikroműanyag tartalma?
Maike nem válaszolt. Gyermek módjára szipogott, csapzott, szőke haja az arcába lógott, szemét csuklójával dörgölte meg.
– Maike, mennyi volt a víz mikroműanyag tartalma?
– Hatvan százalék.
Zoltán bólintott. Leszedett három pikkelyt Kisasszony testéről, majd kimászott a medencéből.
– A Wasserfirma víztisztítója szart sem ért! – csattant fel Maike. – Ezen dolgoztak öt évet?! Ezen a szaron?!
– A Wasserfirma jutott legközelebb a víz mikroműanyag-kinyeréséhez – mondta Zoltán, és mielőtt a nő újabb fantáziátlan trágárságot vághatott volna hozzá, folytatta. – Nézd! Kisasszony vizében hetvenöt százalékos volt a műanyag jelenlét. Most már csak hatvan.
– Ezen az értéken meg is állt. Nem tisztított tovább!
– Lehet, de a semmihez képest tizenöt százalék óriási teljesítmény. Jelentést kell írnunk, hogy a továbbiakban…
– Az utolsó viza elpusztult, Zoltán!
Maike mestere volt a csontig hatoló szavaknak. A férfi azonnal elnémult, a karikák a szeme alatt elmélyültek, fakószőke hajába újabb ősz szálak férkőztek be.
– A héten már ez a tizenötödik édesvízi halfaj, amelyik eltűnt a Föld színéről, pedig még csak szerda van, bassza meg! – a nő világoskék szemei izzottak, akár a jégről visszaverődő napfény. – Egyáltalán mennyi faj maradt még? Öt? Hat?
– Be kell vezetnem a nyilvántartásba.
Maike hitetlenül nézett Zoltánra.
– Jól van – mondta remegő hangon. – Vezesd be a kurva adatokat a kurva nyilvántartásba!
Szinte letépte magáról a vízálló kezeslábast, minden egyes mozdulatával nyomatékot adott szavainak. Zoltán fáradtan figyelte a nála tizenkét évvel fiatalabb nő tombolását. Nem tudta, de nem is akart megfékezni. Ennyi idősen ő is pontosan így reagált volna a történtekre, de mostanra kimerült.
– Neked csak a rohadt számok a fontosak, meg a statisztikák! – kiabálta Maike, miközben lesodorta az asztalról a tabletet, amelybe Zoltán két évtizeden keresztül vezette Kisasszony fejlődését. – Egy percre sem állsz meg, hogy legalább kicsit meggyászold Kisasszonyt!
– Nem, nem állok meg – mondta Zoltán rezignált arccal. – Ahogy apám sem állt le a VIZA2020 program első kudarcai után. Soha nem tévesztette szem elől az álmát, hogy visszatelepítsék a vizákat a Dunába – mondandója közben ösztönösen beütötte jelszavát az érintőképernyőre. Kerülte Maike tekintetét.
– Soha nem felejtem el, amikor három chipelt viza elérte a Duna-deltát és vissza is tért a Vizafogóra, ahol elengedtük őket. Apám megállt a programmal, mert azt hitte, megmentette a fajt – belépett az adatbázisba, szeme megakadt a vastagon szedett, friss üzeneteken. – És most az utolsó a karjaim között pusztult el.
Maike nem szólt, Zoltán pedig rákattintott néhány újonnan érkezett információra.
Faj: Barbus barbus (rózsás márna). Kihalás ideje: 2058. augusztus 18. Rögzítő: Dr. Václav Adámek (CZ)
Faj: Sabanejewia romanica (román csík). Kihalás ideje: 2058. augusztus 18. Rögzítő: Dr. Irina Mirosescu (RO)
Faj: Vimba vimba (szilvaorrú keszeg). Kihalás ideje: 2058. augusztus 18. Rögzítő: Dr. Andzrej Ziolkowski (PL).
Zoltán nem olvasta tovább a több tucat üzenetet. Rezignáltan begépelte a Faj rubrikába: Huso huso. A rendszer azonnal kidobta a vizára vonatkozó adatokat. Zoltán elkapta kezét az érintőképernyőről, égő szemét megdörzsölte.
– Hangvezérlés – mondta, mire a betűkészlet eltűnt a monitorról, és a képernyő szélén diszkréten felvillant egy vörös LED-fény.
– Herzlich wilkommen Dr. Zoltán Hertay! – duruzsolta a női géphang.
– Kihalás ideje: 2058. augusztus 18.
– Megerősíti a kihalás idejét?
– Mindig is utáltam ezt a gépkurvát! – fintorgott Maike.
– Ma kicsit sokszor használod a kurva szót.
– Nem többször, mint máskor. Csak sosem figyelsz rám!
Megcsörrent Zoltán telefonja. Lenézett a karórájára. A számlapon az ezerkilencszázhetes szám jelent meg.
– Ezt fel kell vennem.
– Gondoltam.
Zoltán hallotta, ahogy a háta mögött a nedves papucs cuppogó hangja távolodik, majd a kártyaolvasó csipogása után nyílik a fotocellás ajtó. Hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, Maike elhagyta a kutatási területet.
– Megerősíti a kihalás idejét? – kérdezte a női géphang.
Zoltán megérintette a karóra ujjlenyomat-olvasó felületét és fogadta a hívást. Fülében a gombostűfej nagyságú, implantált hangszóróból tisztán hallotta a dohánytól érdes hangot.
– Mi hír?
– Kisasszony elment.
– A Wasserfirma tisztítója?
– Egy porszívónál lényegesen többet tud, de ez minden.
Csönd állt be. Olyan súlyos némaság, amelyet nemcsak egy állam, de egy kontinens bajai mélyítettek el.
– Megerősíti a kihalás idejét?
– Értem – mondta a rekedt hang a telefonban. – Részletes beszámolót akarok. Szokásos időpont. Ne késsen!
A telefonáló bontotta a vonalat. Zoltán rápillantott a karórájára.
– Megerősíti a kihalás idejét?
– Meg.
– Nem értettem az utasítást. Megerősíti a kihalás idejét?
– Megerősítem.
– A kihalás időpontja megerősítve. Faj: Huso huso (viza). Kihalás ideje: 2058. augusztus 18. Rögzítő: Dr. Zoltán Hertay (D). További kellemes napot kívánok!
A történet itt folytatódik!
