Igaz karácsonyi történet alapján
Ez a történet nem szegény emberekről és karácsonyi csodákról szól. Ez a történet a szeretet egyik pillérjéről, az odafigyelésről szól. Aki megdöbbentő, szívszorongató fordulatot vár a végén, most álljon meg! Aki már legalább egyszer boldog volt, hogy egy pár zoknit kapott karácsonyra, olvasson tovább!
A történet egy teljesen hétköznapi, márkás sapkával kezdődik. Ez a sapka olyan átlagosan unalmas fejfedő volt, amely mellett a legtöbb ember szemrebbenés nélkül elsétál: bojt nélküli, vajszínű, visszahajtott, minden csillámot és flittert nélkülöző, kötött ruhadarab elején márkajelzéssel. Eme nemes egyszerűségében számomra mégis páratlan volt. Azok közé a ruhák közé sorolható, amelyek kortalanok és az ember úgy tekint rájuk, mintha mindig is vele lettek volna. Felbukkanására már nem is emlékszem. Hogy ajándék volt-e valakitől, vagy egy turi polcán akadtam rá, már nem lényeg. Kamasz korom olykor zord, máskor napsütötte teleit végigkísérte; akárcsak egyetemi éveim peronon várakozó, párába burkolózó késő őszi reggeleit. Megjárta velem a hóban fürdő Alpokat, hogy később Moszkva csontig hatoló hidegében elkísérjen. Tette a dolgát, amire egy sapka rendeltetett: fejemre simulva védte fülemet az üvöltő szelektől, vagy megóvta hajamat a puhán alászálló hópihéktől. Tisztában vagyok vele, hogy túl sok szót fecséreltem egy egyszerű fejfedőre, de hát számomra nem akármilyen sapka volt. Hanem A Sapka.
A Sapka pedig eltűnt. Talán december végén, vagy január elején, amikor az enyhe ünnepek után jégkarmait vájta az aszfaltba a tél, elkezdtem keresni A Sapkát. De nem volt a helyén. Kiforgattam mindkét világomat a négy sarkából: a saját lakásomat és a szüleimét. De A Sapka nem volt meg. Elfutott a méreg. Bármelyik kesztyűmet százszor odaadtam volna, ha valaki előkeríti az én páratlanul egyszerű tökfödőmet.
- Ez nem jó? - emelte ki édesanyám egy barna sapkát a fiókból. Fejemre húztam. Fülemet félig takarta be és annyira szűk volt, hogy minduntalan le akart ugrani a hajamról.
- Nem - gyömöszöltem vissza a fiókba.
- És ez? - két oldalt hosszú, lelógó bojtos, rózsaszín sapkát kapott elő. Olyan tekintettel néztem jó anyámra, amitől válasz nélkül visszatömködte a bolyhos borzalmat a sálak közé.
- Ehhez mit szólsz? - kérdezte a párom egy méregdrága sportbolt khaki színű sísapkájára mutatva. Felpróbáltam. A bojtja nagyobb volt a fejemnél, a pamut a szempillámat csiklandozta.
- Nem - tettem vissza ellentmondást nem tűrő hangon a próbababára, akinek jobban állt, mint nekem.
Van az a pont, amikor feladja az ember a keresést és sértett-durcásan elhatározza, hogy átvészeli a telet kabátjának kapucnijával. Többé-kevésbé sikerült is, igaz, márciusig a hidegtől vörösen égő füllel léptem át minden küszöböt. Külön örültem, hogy nincs több fejem, amin kiülhet a dér. De A Sapka szelleme elkísért nyáron is. Szekrénypakolások és selejtezések idején lázasan járt a szemem a ruhakupacok között, hátha elővillan a kötött, világos vajszín anyag. De minden hiábavalónak bizonyult.
Fortyogva vettem fel a fél fülemre sem elegendő barna sapkát, amikor beköszöntött a hamar tél a mínuszokkal. Közelébe sem ért A Sapkának. Bosszúsan, lépésenként húzogattam fülemre a feladatára teljesen alkalmatlan ruhadarabot. A havas eső pillanatok alatt átáztatta a vékony anyagot, a vonatra érve paprikapiros fejjel kaptam le a vizes hajamról, majd vágtam a táskámba.
- Milyen volt a napod? - kérdezte párom, amikor a lakásba belépve, az orra előtt elszáguldott egy gombócba gyűrt barna rongykupac.
- Gyűlölöm ezt a sapkát! - válaszoltam vörös füllel. - Soha nem lesz olyan, mint A Sapka!
Tudom, már megint túl sok szót elfecséreltem sapkákra. Hogy miért nem vettem másikat? Próbáltam, de A Sapka túl magasra rakta a mércét. Idén télen is a kapucnimra és az időjárásra bíztam magam.
Elérkezett a fenyő- és fahéj illatú ünnep, a sokadik éve sáros, de annál meghittebb karácsony. Már régóta nem az tölt el izgalommal minket, hogy mit kapunk, hanem amit mi adunk, annak igazán örüljön a másik. Kitapogattam a nekem szánt ajándékot. Sejtettem, hogy pulóvert kapok, mert belebotlottam anyukám kötőkészletébe. Kibontottam. Bingó. A pulóver, mint minden, amit anyukám köt, szép volt és egyedi. Aztán megláttam. Kék-fehér csíkos volt és hatalmas bojt csücsült a tetején.
- Nem márkás és nem vajszínű, de takarja a füledet - mentegetőzött édesanyám. És tényleg. Felvettem. Fejemet jobbra-balra billentettem, hagytam, hogy lötyögjön rajta a bojt.
- Jó lesz? - kérdezte kissé félszegen. Néztem a sapkát, amit édesanyám kötött nekem sok-sok estén keresztül, és a bojtot, amit édesapámmal ketten varrtak rá. Csak annyit mondtam:
- Tökéletes.
Hallottam a sóhajt, ahogy megkönnyebbült. A sapka nem volt vajszínű, nem volt márkás és bojtja is volt. De tudtam, hogy ez lesz A Sapka.
- Mi a baj? - kérdeztem ajkát lebiggyesztő páromtól, de ő csak rázta a fejét. - Megnézem ezt az ajándékot. Ez tőled van, ugye?
- Aha.
Kibontottam. Először a márkát láttam meg. Majd a vajszínű kötött anyagot. Bojt nélkül. Felvettem. Ugyanúgy simult a fejemre, ahogy annak idején A Sapka. Tökéletes mása volt.
- Az interneten kerestem utána. Gondoltam, majd örülsz neki, hogy ugyanolyan, mint a régi, de arra nem számítottam, hogy anyukád készít neked egyet...
Én csak néztem a két sapkát. A bojtos, kék-fehér csíkosat és a bojttalan vajszínűt. Más valószínűleg lelombozódott volna, hogy mégis mit kezdjen két sapkával, amikor csak egy feje van? De én csak annyit mondtam:
- Köszönöm. Tökéletes ajándék.
Nem tudtam elég hosszan ölelni mindkettőjüket.
Most már két sapkám van. A Bojtos, Kék-Fehér Csíkos és A Bojttalan Vajszínű. Az egyiket az odafigyelés készítette, a másikat az odafigyelés kereste. Mindkettő úgy tökéletes, ahogy van. Most az egyszer igazán sajnálom, hogy csak egy fejem van.
Boldog karácsonyt és sapkákban gazdag új évet!
