1861, Pest – Báró Eötvös József villája
– Szerkesztett már valaha ilyen jelentőségű lapot? – Eötvös József báró a fiatal férfi elé dobta a Politikai Hetilap aktuális számát. A huszonnyolcadik életévét taposó Klette Károly szeme felcsillant a kiadvány láttán, izgalmában végighúzta ujját szép ívű bajuszán.
– Nos, báró uram, ilyet még soha. De ez sem lehet nehezebb, mint Bem tábornok alatt harcolni!
A báró önkéntelenül elmosolyodott a lelkes ifjú szavai hallatán.
– Valami hasonló kijelentést vártam magától. Mindenesetre jó, ha tudja, hogy ez az újság igen jelentős befolyással bír a magyar közéletben. Nem holmi sebtében összefirkantott röpcéduláról van szó, hanem egy komoly politikai témákat feszegető, modern hetilapról. Elvárom a minőségi, precíz munkát az íróimtól és a szerkesztőmtől. Mit gondol, meg tud birkózni a feladattal?
Eötvös jelentőségteljesen nézett Klettére. Az ifjú ajkai egy pillanatra szétnyíltak, okos, mélybarna szemei elkerekedve meredtek a báróra.
– Igen! – Klette úgy pattant fel ültő helyéből, hogy Eötvös meglepetésében kis híján hátraborult székével. – Természetesen vállalom! Sőt, egyenesen megtisztel vele! Mikor… Mikor kezdhetek?
– Türelem, ifjú barátom! – mosolygott az arisztokrata, majd felemelkedett. Komótosan elsétált a helyiség ékességéül is szolgáló, magyar virágmotívumokkal díszített, bükkfa tálalószekrényhez, ahonnan kiemelt két gömbölyded borospoharat, és egy aranyszínű nedűt tartalmazó palackot. – Először is ünnepeljük meg, hogy nem kell többet éhkoppért rohangálnia egyik lapkiadótól a másikig! Másodszor, igyunk az ön kedves mennyasszonyára, Lillára! Mert hallottam ám Greguss Ágost barátomtól, hogy elkelt az ő imádott húgocskája!
Klette nem tudta visszafogni vigyorát, ahogy a bortól gyöngyöző poharat átvette Eötvöstől.
– Alig két napja kértem meg a kezét az én szeretett Lillámnak, és már a fél irodalmi kör tud róla? Úgy gondolom, Ágost barátunk pályát tévesztett, és az írás helyett rikkancsként kellene dolgoznia!
Eötvös József jóízűen felnevetett, majd felemelte borospoharát.
– Egy új kezdetre! Egészségére, drága barátom!
– Egy új kezdetre! Egészségére, báró uram!
A két férfi nagyot kortyolt a száraz, gyümölcsös nedűből. Klette nyelvén az almaízű etyeki Chardonnay vad táncba kezdett, szemvillanásnyi idő alatt ébresztette fel benne a tíz évvel azelőtti emlékeket.
József nádor alcsúti uradalma olyan élesen rajzolódott ki előtte, mintha tegnap jött volna el onnan. A kastély magával ragadó, fényűző cifrasága ámulatba ejtette nemcsak a vendégeket, de az ott dolgozókat is. Az istállók fehérre meszelt falai vakítottak a száraz, nyári napokon; a tehenek bőgése messze elhallatszott az édeni csendben; orrában még érezte a frissen vágott széna illatát és tarkóját végigsimított a cédrusliget enyhet adó árnya. Mennyi, de mennyi mindent tanult azon a páratlan mezőgazdasági birtokon, amelynek még külföldről is a csodájára jártak! Szerencsésnek érezte magát. József nádor örököse, József főherceg nem is sejtette, hogy az elbukott magyar szabadságharc tizenhat éves tüzérének a mérhetetlen tudásszomj csillapítása mellett biztonságot is ajándékozott azzal, hogy felfogadta gazdasági gyakornoknak apja uradalmába. Alcsúti szolgálata előtt az osztrák hadseregbe való besorozás réme éjszakákon át kísértette.
Eötvös megköszörülte torkát, amely kirántotta a fiatalembert a múltban való merengésből.
– Jut eszembe – helyezte el a báró borospoharát a kecskelábú asztalon. – Kezdenie kellene valamit a nevével!
– Parancsol? – Klette kérdőn tekintett pártolójára.
– Jól hallotta. Én tisztelem az édesapját mint drezdai festőművészt, de ön már Magyarországon született. Ha továbbra is érvényesülni szeretni a magyar irodalmi és újságírói körökben, nem ártana magyarosítania a nevét. Ez csak is az előnyére válhat. Ugyanezt ajánlottam az öccsének, Gusztávnak is, aki úgy látom örökölte az apjuk festőtehetségét. Ő is jobban fog boldogulni a művészvilágban.
– Ha jól értem, jelen korunkban nem szívesen fogadják a német családnévvel rendelkező alkotókat magyar földön – Klette elgondolkodva bámult ki az ablakon.
– Ilyen időket élünk – sóhajtott Eötvös. – Az osztrákok sok mindent elrontottak velünk kapcsolatban, a harcok viszont nem hozták el nekünk a teljes szabadságot. De még él a remény. Deák Ferencben van az utolsó bizodalmam.
A szobára nyomasztó csönd telepedett, a forradalom sötét kísértete lengte körül a helyiséget. Olyasfajta csend volt ez, amely a fegyverropogások, a lovak kétségbeesett nyerítése, és a katonák jajveszékelése után támad fel.
– Keleti – suttogta az ifjú.
– Tessék?
– Keleti Károly. Ez lesz az új nevem. Egy új élethez.
A történet itt folytatódik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
