Az elmúlt év inkább hasonlított a fővárosi vidámpark faszerkezetes hullámvasútjára, mint a lassan csordogáló Mesecsónakra. Egyszerre repített a legmagasabb pontra, hogy aztán egy óvatlan pillanatban lezuhanjon és egy picit kicsapjon oldalra. Az első kanyarokat még minden erődet beleadva végigsikoltod, de a végére már érzed: egyszerre zsibbadt az arcod és száraz a torkod.
A Magyar Íróképzős hétvége a hullámvasút lassuló egyenese lett.
Két nap, amikor szó a legteljesebb értelmében elvonulhattam a világ elől és körbe vehettem magam hasonlóan "elvetemült" írótársaimmal. A Bakony lankái közé simuló Szépalma ménesbirtoka egyszerre hordozta magában a magyar otthon és a svájci profizmus minden jegyét. Keresve sem találhattunk volna tökéletesebb helyszínt annak a töménytelen mennyiségű szónak, ötletnek, versnek és novellának, amely egyszerre indult meg belőlünk. Saját irományaink mellett a veszprémi Odalökött Költészet slam poetry csapata is kibillentette hétköznapi szürkeségbe lebegő lelkünket a nyugalmi pontról.
Ilyenkor újra megérkezem. Hova? A hullámvasút elejére. De már látom, hogy nem egyedül ülök benne és nem kell elfehéredő ujjal kapaszkodnom az életemért. A sikoltás nevetéssé szelídül és képes vagyok feltekinteni a mélységből. Élvezni tudom azt a szívdobbanásnyi pillanatot, amikor a hullámvasút tetején előbukkan a Nap és elhiszem, hogy megérinthetem az eget.
Álljon e pár sor itt rövid összefoglalóként.
Versláb röppen
aranyködben,
erdőszéli novemberben.
Álmokig érő tündérkert
varázsában
éled fel holt képzeletem.
Életszagú,
ólomhangú
eső verte el a mesét.
Miért hagytuk Seholország
Szépalmáján
életünk igazabb felét?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
