– Sose gondoltam, hogy megérem ezt a napot.
Zoltán felriadt. Az önjáró autó ütemes rázkódásától már Budapest határában elszundított. Andzrej a repülőtéri találkozójuk óta csak beszélt. Zoltán abban sem volt biztos, hogy szétszórt, ám jó kedélyű lengyel kollégája észrevette az elbóbiskoló férfit.
– Mármint, hogy levágatod a szakállad? – kérdezte Zoltán.
Andzrej megvakarta apróra nyírt, vörös sörtéjét és elvigyorodott.
– Nők. Értük bármit.
Zoltán kitekintett a végtelen, rohanó mezőkre, kidörgölte a fáradtságot a szeméből.
– Kisasszony mikor ment el? – kérdezte Andzrej.
– Délután fél kettő.
– Egy órával később, mint a rózsás márna. Maike hogy bírta?
– Őrjöngött. Attól féltem felgyújtja a labort.
– Rá vallott volna.
– Irina?
– Ő nem állt volna meg a laborig.
– Gondolom, Václav egy sörözőbe menekült.
– Az az ijesztő, hogy nem. Állítólag kiült otthon a teraszára és egész éjszaka a Moldva folyót bámulta.
Az önjáró autó élesen jobbra kanyarodott, majd megszólalt ugyanaz a női géphang, mint a regensburgi taxiban.
– Érkezés az úticélhoz öt percen belül.
– Príma! – kiáltott fel Andzrej, majd elővett egy átlátszó folyadékkal teli üveget. – Vodkát?
– Kihagyom. Csak szomjasabb leszek tőle.
– De legalább az illúzió megvan.
– Ráz ez a sofőr nélküli taliga. Össze-vissza cikázik az úton.
– Nem bízol a technológiában? – Andzrej vigyorogva emelte fel a vodkásüveget és meghúzta.
– Nemcsak abban nem bízok. Az emberi ítélőképességben sem.
Az önjáró autó lefékezett az árnyas fák takarta köves úton. Andzrej és Zoltán kiszálltak az autóból és elindultak a mérnöki precizitással kiépített pihenőhely felé. Két férfi és egy nő várt rájuk rosszul álcázott türelemmel.
– Irina! Václav! – bólintott mosolyogva Andzrej a hölgy és az idősebbik férfi felé. – És ön bizonyára…
– Üdvözlöm önöket! – fojtotta belé a szót tiszta angolsággal a harmincas évek közepén járó, megnyerő mosolyú, menedzseröltönyös férfi. – Remélem jól utaztak.
– Én jól, bár Zoltán gyűlöl repülni. És autózni. Igazából mindent utál, ami nem a saját lába.
Zoltán kezet rázott jól megtermett cseh kollegájával és a szikár Irinával. A román halbiológus szigorú, határozott élű arcán pengevékonyra szorította össze ajkát. Václav ugyan Zoltánra mosolygott, de medveszemében az öröm halvány nyoma sem látszott.
– Dr. Zoltán Hertay – a fiatal férfi olyan áhítattal mondta ki nevet, mintha kedvenc énekese jelent volna meg előtte. Magyaul folytatta. – Dr. Tamás Hertay fia. A VIZA2020 alapítójának utódja és…
– Itt mindenki ismeri a másik önéletrajzát – Zoltán angolul válaszolt. – Essünk túl rajta. A formaságokat hagyja meg a strasbourgi barátainak.
A fiatal férfi mézes-mázos mosollyal felállt, majd maga mellől felemelt a földről egy kisebb tárgyat. Zoltán az utolsó pillanatban kapta el a felé repülő palackot. Sima üvegtestén vékony címke hirdette nagy, fehér betűkkel: Kékkút.
– Hölgyem és uraim! – kezdte zengő baritonnal a menedzser, majd teátrálisan a palackra mutatott. – Íme, korunk új olaja!
Zoltán rámeredt az éterien tiszta folyadékra, mely komótosan lötyögött üvegbörtönében. Felnézett. A pihenőhely központjában terméskővel kirakott forrás csordogált. Átlátszó, friss víz bugyogott ráérősen az oszlopokon álló nyeregtető alatt. A vörös cserepek alatt óriási betűk hirdették: Theodora 1907. A fiatal férfi mindenkit megkínált egy palack forrásvízzel, miközben folyamatosan beszélt. Zoltán tudta, miért. Szerette volna a tudósok figyelmét elterelni tettük helyességének mérlegeléséről.
– Az önök helyes döntésének köszönhetően az államok be fogják szüntetni a folyóvizekből történő ivóvíz kinyerést. Elkezdhetjük importálni a palackozott vizeket, az emberek pedig egészséges, műanyagmentes vizet ihatnak.
– Legalább ne állítsa be úgy, mintha érdekelné az emberek egészsége! – csattant fel Irina.
– Ugyan, ugyan – nyugtatta őket a fiatal férfi. – Önök tudós emberek. Láthatták, hogy ilyen mértékű műanyagszennyezés mellett már veszélyessé vált a vízfogyasztás. Azzal, hogy meghozták a döntést…
– Én már bánom – mondta megsemmisülten Andzrej. Jó kedélye hamar elpárolgott, mint a forró betonra kilöttyintett víz.
Zoltán egy pillanatra visszatért a regensburgi laborba. A remegő Maikét látta maga előtt, aki a hideg vízben próbálta úsztatni Kisasszonyt. Megmondhatta volna a lánynak, hogy minden hiába, a folyók elérték azt a műanyag szennyezettségi szintet, amelyet a vízi élővilág nem bír leküzdeni. A teljes kétségbeesés sűrű ködében halványan derengett fel a remény, amely egy menyétképű, sanda mosolyú menedzser bőrében érkezett meg. Maike soha nem értette volna meg Zoltán döntését. És minden bizonnyal minden eszközzel megakadályozta volna a tervet.
– Igaz, ez a kis apróság átrendezi a hatalmi viszonyokat Európában – lóbált meg egy palack forrásvizet a fiatal férfi. – De új lehetőségeket is nyithat.
– A genetikai kutatásra – bólintott Zoltán. – A fajok felélesztéséhez. Megígérte, hogy pénzeli a kutatást.
– Megállapodtunk, doktor – ördögi vigyor futott szét a sima arcon. – Önök kicsinálták az utolsó sneciket, hogy az egyezmény életbe lépjen. Én pedig…
Václav elkapta az előre lendülő Irinát, mielőtt az vörösre lakkozott körmeit a fiatal férfi szemébe mélyesztette volna.
– Maga! – visította a cseh halbiológus kezei között rúgkapálva. – Maga miatt öltem meg a hazám nemzeti kincsét! Gyilkos!
– Ez így nagyon sarkos. Mondjuk úgy, hogy megsürgettem az elkerülhetetlent.
– Legyen több tisztelettel a munkánk iránt! – mondta Andzrej. – Azok a snecik az életünket jelentették!
– Az élet most már ebben a palackban van – olvadt le a mosoly a fiatal férfi arcáról. – Nem mellesleg megvettem az „eredménytelen” Wasserfirma víztisztító terveit. A németek pontom összegért adták el. Valamiért nagyon kellett nekik a pénz…
– Megkérdezném, hogy mit kezd vele – mondta Zoltán. – De van egy sejtésem.
– Ez a forrás sem tart örökké – kocogtatta meg a palackot a menedzser. – Mire kifogy a forrásvízkészlet, addigra mérnökeink előrukkolnak a továbbfejlesztett víztisztítóval. Ó, ha már itt tartunk… természetesen a gépeket a felélesztett halfajokon fogjuk tesztelni.
Vacláv medvearca megrándult, Irina elhadart románul egy nagyon hosszú szöveget, amelynek ritmikája egy ősi átokéhoz volt hasonló. Andzrej maga elé bámult, Zoltán pedig zsebre vágta kezét és előhúzta az üvegcsét. A három barnásszürke pikkely megcsillant a levelek között átszűrődő napfényben.
– Erről eddig egy árva szó sem esett – sziszegte Zoltán.
– Hát akkor most mondom – vonta meg a vállát a menedzser. – Lássuk be, doki, maga ugyan a nagyobb koponya, de én vagyok a kereskedő. Jelen esetben, hogy a tudós dolgozni tudjon, kell a kereskedő pénze. És a kereskedő csak olyan üzletbe vág bele, ami később jövedelmező lesz a számára.
– Hát nincs a világ megmentéséről szőtt álma? – kérdezte fintorogva Andzrej.
– Sose a mecénásokat élteti a nép – válaszolta a menedzser. – A maguk neve fennmaradhat, hiszen visszahozhatnak jó néhány halfajt. Én nem vágyom a Béke Nobel-díjra. Inkább az aranyra, amiből a díj készül.
– Hogy állhattam le magával egyetlen szóra is?! – sziszegte Irina.
– Úgy, hogy a sok rossz között én voltam a kevésbé rossz! – a menedzser vigyorogva emelte fel felnyitott palackját, pontot téve ezzel a beszélgetés végére. – Igyunk a kölcsönösen előnyös megállapodásunkra!
Végigment a biológusok között és palackját odakoccintotta a többihez. Senki nem viszonozta. Zoltán nézte a kristálytiszta nedűt, miközben baljában folyamatosan pörgette a pikkelyeket tartalmazó üvegcsét. Tompán kicserepesedett ajkához emelte a palack keskeny száját és élvezte, ahogy a szárazságtól feldagadt nyelvét lehűsíti a víz.
Az apjára gondolt. Kisasszonyra gondolt. És eszébe jutott Maike. Nem állhatott meg. Legfeljebb addig a pillanatig, amíg a palackból a torkán lecsordult az utolsó csepp is.
