Molnár Kitti írói oldal

– A félelmed szagát még ez a döglött birka sem tudja elnyomni – húzta el száját a sárkány. Mosolygott. Legalábbis Skuba remélte, hogy mosolyog.
A legény kilépett a szikla mögül. Még mindig úgy vélte, hogy megütötte a hőség.
– Okos – mutatott a sárkány a tetemre. – Kibelezted és kénnel meg cinkkel töltötted meg. Ilyennel még nem találkoztam. Igen leleményes…
– Tu… Tudsz beszélni? – hebegte Skuba.
– Több nyelven is folyékonyan. Tudod, pár száz év alatt ragadt valami rám…
– Pár száz év?!
A sárkány arrébb tolta a birkát, majd méltóságteljesen elheveredett, hosszú, aranytarajos farkát maga köré tekerte.
– Rég nem beszélgettem már emberrel – mondta. – A legtöbbször üvöltve, csörömpölve rontanak rám kivont karddal hadonászva. Te vagy évszázadok óta az első, aki a fejét használja az ereje helyett.
Skuba meredten állt, és hitetlenül figyelte a sárkány mozgó száját. Biztos, hogy napszúrás kapott.
– Jól vagy? – kérdezte a sárkány. – Kicsit úgy nézel ki, mintha megártott volna a hőség. Szokatlanul meleg nyár van most…
– Skuba.
– Tessék?
– A… a nevem. Skuba. Skuba Dratewka. A… apám mindig arra tanított, hogy… hogy első találkozásnál illendő bemutatkozni…
Tényleg az apjáról kezdett el mesélni a sárkánynak? Tényleg ez jutott elsőnek eszébe?
A sárkány kissé oldalra billentett fejét, úgy vizsgálgatta a fiút.
– Apád illemtudó ember. Megtanított a jó modorra. Nagyon örvendek, Skuba.
– És neked…? – a fiú összekente lenvászon ingét, ahogy véres kezével gyűrögette. – A sárkányoknak… van nevük?
Csend telepedett közéjük. Skuba gyomra remegni kezdett. Talán udvariatlanság kérdezni egy sárkánytól, villant ágy az agyán. Hagyni kellett volna beszélni. A fenevad lesunyta szemét és kavicsokat kezdett el pöckölgetni.
– Van, de mindenhol más – felelte. – Az emberek szeretik elnevezni a sárkányokat, ahelyett, hogy megkérdeznék őket, mi a valódi nevük. Baszkföldön Herensuge volt a nevem, Germániában Fafnir. A kedvencem Umbriában a Thyrus név volt. Az olyan fenségesen csengett. Itt hogy neveznek az emberek?
– Smok Wawelski.
– A waweli sárkány… hmm… nem túl eredeti. Igazán megerőltethettétek volna magatokat! Bár a Smok legalább rövid, tömör, könnyen megjegyezhető… Rendben, szólíts csak Smoknak!
A fiú nem felelt. Sután álldogált, miközben lassan meggyőzte magát, hogy mégsem buggyant meg. Összerezzent, amikor a sárkány ismét megszólalt.
– Neked mit ajánlottak?
Skuba kérdőn pislogott.
– Ugyan – sóhajtott Smok. – Mindig van jutalom a fejemért.
– A hercegnő keze – suttogta a legény.
– Klasszikus. Bár kövezz meg, de nem emlékszem, hogy bármelyik uralkodó család tagjai közé is szegény sárkányölők kerültek volna be. Komolyan hiszed, hogy Krak fejedelem neked adja Wandát?
– Honnan tudsz ennyi mindent?
Smok széles mosolyával felvillantotta arany fogait.
– Sok mindent tudok, Skuba. Olyanokat is, amiktől megrémülnél.
– Gondolod?
– Tudom.
– Tégy egy próbát!
A sárkány elvonta fekete pettyes aranyszemét a fiúról és a távolba meredt. Skuba követte a tekintetével. Most, hogy a félelemtől háborgó szíve elcsitult, meglátta, amit eddig nem. Költeménybe illő látvány tárult szeme elé. A Wawel-hegy magasan a fiatal város, Krakkó felett őrködött. A Visztula ezüstszalagként kanyargott a táj zöld selyemruháján; az emberek apró hangyaként masíroztak a mézszín földeken, Krak fejedelem földvára a gyerekek építette, folyóparton hagyott sárváracskákra emlékeztette Skubát.
– Édesanyád imádta az orgonáit – szólalt meg Smok. – Minden tavasszal, ameddig virítottak a bokrok, kiült a kertbe pirosra festett sámlijára. És varrt. Nagyon ügyes keze volt. Főleg, ha apró szoknyácskákról volt szó…
A fiú szédülni kezdett, torkában gombóc gyűlt, szeme égni kezdett.
– Hmm… ha jobban belegondolok, már az elején nem mondtam igazat neked – csóválta fejét a sárkány. – Keveset tudok az emberekről. Például nem tudom, édesanyád kinek készítette azokat a szoknyákat. Soha nem láttam egyetlen egy lányon se a városban…
– Hagyd abba! – rivallt a sárkányra Skuba. – Ne folytasd! Tényleg megrémítesz!
– Sajnálom – Smok lejjebb hajtotta fejét.
– Mit láttál még? – remegett a legény hangja.
– Téged is láttalak. Gyerek voltál. Az utcán játszottál a porban, falovacskákkal. A földút végén megjelent a pék kutyája. Megkergetett téged, egészen egy magas diófáig, ahova sikerült felmásznod. Emlékszem, akkor sem mertél lejönni, amikor a kutya öt házzal odébb járt.
– Alkonyatig egy faágon kuporogtam egy macska társaságában. Az is a kutya elől menekült fel a fára – emlékezett vissza Skuba.
– Igen, de a macska legalább lemászott egy idő múlva. Apád ment fel érted – Smok egy pillanatra elhallgatott, majd a fiú szemébe nézett. – Gyávának tartottalak, Skuba Datewka. Most pedig itt állsz előttem, és ahelyett, hogy ordítva elrohannál, velem beszélgetsz. Látod, milyen keveset tudok. Hiába a nyolcszáz év, ha azt magányosan hegyek és barlangok közt bujdokolva kell töltenem.
– Egyedül vagy? – kérdezte a fiú a hallottaktól kissé kábán, de őszinte kíváncsisággal.
– Nem voltam mindig egyedül. Volt egy nővérem.
– Igazán? És most hol van?
Furcsa árny suhant át Smok tekintetén, mielőtt a Visztulán lustán vonuló hajókra irányította figyelmét.
– Biztosan hallottál már Sárkányölő Szent Györgyről.
Csend telepedett rájuk. Skuba hallotta, hogy egy egész csapat tücsök ciripel a barlang körül. Eddig észre se vette őket.
– Coca, ha jól emlékszem a ször… a sárkány nevére… – tördelte kezét a fiú figyelve a sárkány reakcióját. – Azt… Azt hallottam, hogy a sárkány gyötörte az embereket.
Smok hallgatott, behunyta szemét és fejét az ég felé emelte. Mélyet szippantott a száraz levegőből.
– Én gyötörtem az embereket, nem Coca. Akkor még elég forrófejű voltam. Meg akartam mutatni az embereknek, hogy bizony nem áldozott le a sárkányok kora. Nemcsak a birkákra, de a pásztorokra is vadásztam. Coca könyörgött, hogy térjek észhez. Élni, és élni hagyni, ez volt az ő mottója. Hosszú évekig kérlelt, hogy hagyjuk el Silenát, mert idő kérdése, hogy jön egy sárkányölő. Beleegyeztem, hogy ne nyaggasson többet. Persze indulás előtt még ki akartam engedni a fáradt gőzt, elindultam hát portyázni. Balszerencsémre a silenai királylányba botlottam. És az őt kísérő Györgybe. Az a férfi könnyűszerrel megölt volna, ha Coca nem bukkan fel. A történetet már ezek után nem kell bemutatnom – Smok egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Nem Coca nevének kellett volna bekerülnie a legendákba, hanem az enyémnek.

A folytatáshoz kattints ide!