Molnár Kitti írói oldal

Újra csöndbe merült a mészkő terasz. Skuba tarkóján már húzódott az égett bőr, tenyerére ráalvadt a vére.
– Azután fogadtam meg, hogy nem ölök több embert – szólalt meg újra Smok.
– És a szüzek, akik eltűntek a városból? – ráncolta össze homlokát a fiú.
A sárkány pofáján fáradt mosoly terült el.
– Riogattak téged gyerekkorodban a mumussal, Skuba Dratewka?
– Hogyne! Többször is. Anyám folyton azt hajtogatta, ha nem tartom tisztán a cipőmet és az ingemet, akkor elviszi őket a mumus, és járhatok majd pucéran!
– És mondd, láttad valaha a mumust?
– Soha.
– És mondd, láttál már sárkányt a karjában vergődő lánykával az égen?
– Nem, de a sárkányok köztudottam éjszaka vadásznak!
– Hmm, igazán? –  Smok furcsa vigyort vágott, ami inkább grimaszhoz hasonlított. –  Ezt nem is tudtam. És mondd, szerinted a lányok némán tűrnék, hogy elkapja őket egy sárkány? Hány alkalommal verhették volna fel a várost a sikítozó szüzek? Ötvenszer? Százszor?
– Akkor mégis hogy magyarázod az eltűnéseket?
– Házasság.
– Tessék?
Smok megcsóválta a fejét, akár a tanár, ha nem ért szót egy nehéz felfogású diákkal.
– Tényleg senkinek nem tűnt fel, hogy a szűz lányok az eljegyzésük előtti napokban tűntek el? A szabó lánya, akit a hentes ronda fiához akartak adni? Vagy a tanácsos lánya, akit egy harminc évvel idősebb hadnagynak ígértek?
Skuba szeme elkerekedett.
– Megszöktek.
– Így van – villantotta fel ismét fogait Smok. – És biztos vagyok benne, hogy amikor néhány lány eltűnt, velük tartott pár legény is. Vagy a fiúk eltűnése nem olyan nagy tragédia, mint az ifjú lányoké?
A fiú felpattant. Egyenesen az aranyszínű, fekete pettyes szembogárba bámult.
– Akkor is sok van a rovásodon! – mutatott dühösen Jarek birkájára, amit már jócskán beleptek a legyek. – Megállás nélkül pusztítod az állatainkat! Családokat taszítasz az éhezésbe, fenyegeted a megélhetésünket!ű
Smok meglepődve nézte a tetemet, mintha csak most vette volna észre. Aztán tekintete megváltozott.
– Te beszélsz nekem, ember? – sziszegte, amitől Skuba összes haja az égnek állt. – Válogatás nélkül pusztítjátok a waweli erdő lakóit! Kivágjátok otthonaikat, megfojtjátok az életterüket és önnön szórakoztatásotokra vadásszátok le őket trófeának, pazarló lakomákra huszadik fogásnak, míg a város másik oldalán a koldusok saját mocskukban dagonyáznak és éheznek! Hogy merészelsz engem hibáztatni a saját ostobaságotok miatt! Tudod, kinek kellenének az elhízott marháitok és a zsíros kocáitok, amikor izmos szarvasokra és porhanyós húsú őzekre vadászhatnék?! De ti elvettétek az élelmemet, hát nem gondolod, hogy a kedvetekért éhen halok!
Smok indulattól fűtve felugrott, Skuba megfeszült és lassan hátrálni kezdett. A sárkány villámgyorsan indult a fiú felé, lendületét kihasználva megpördült tengelye körül. Az erős sárkányfarok ostorként csattant a fiú hátán, akit arccal a kövek közé kényszerített a váratlan csapás.
A sárkány hörögve állt meg a vérző orrú legény fölött, kés nagyságú fogait áldozatára vicsorította, pikkelyeit
felborzolta. Na, most hasonlít az elképzelt sárkányomhoz, suhant át Skuba elhomályosult agyán a gondolat. A fölé magasodó sárkány árnyéka groteszk módon még jól is esett a fiúnak. Majd váratlanul újra a Nap vakította el. Hunyorogva erőltette szemét a homlokán húzódó, lüktető seb alatt, hogy lássa a fenevadat. De az acsargó bestia helyett egy szépséges sárkányt látott a mészkőperem szélén magába roskadva ücsörögni.
– Azt hittem megölsz – nyekeregte remegő hangon Skuba. Smok megrázta hosszú fejét, aranyszarvai koronaként szikráztak a fényben.
– Megígértem Cocának, hogy nem bátok többet embert ok nélkül – suttogta. – Nehéz, mert ti… Hogy is mondjam… hamar ki tudtok hozni a béketűrésemből. Az álszentségetek, az ármánykodásaitok, a kapzsiságotok és az a megannyi álarc, amelyet a világnak mutattok, viszolygásra késztetnek. Mégis van bennetek valami, ami annak idején ámulatba ejtette Cocát… és néha engem is.
Skuba felült és átkulcsolta térdét.
– Rám találtál sárkányölő – folytatta Smok. – Ez a hely már nem biztonságos számomra.
– Értsem úgy…?
– Elhagyom a Wawelt.
A fiú sajgó fejét térdének támasztotta és lehunyta a szemét. Furcsa gondolatok kavarogtak benne.
– De mégis hova mennél? – kérdezte időhúzásként.
– Úgy hallom Walesben él egy Merlin nevű ember, aki kifejezett érdekes személyiségnek tűnik. Azt beszélik, szót ért a sárkányokkal…
– Wales? Ez most komoly?! Smok, neked… neked… itt a helyed!
– A helyem? – ráncolta orrát a sárkány.
– Igen, ez az otthonod. Te már a Wawelhez tartozol!
Smok a fejét csóválta, ugyanakkor mosoly suhant át az arcán.
– Utolsóként kötelességem még életben tartani a sárkányok legendáját, mielőtt rám talál a Végzet. Sok helyen kell még felbukkannom, hogy az emberek ne feledjék: rajtuk kívül volt itt egy rendkívüli faj, mielőtt az ismeretlen iránti félelmük elpusztította azt. Itt már megtettem, amit lehetett.
Smok puha macskajárással a fiúhoz lépett, egész közel hajolt arcához. Skuba megtudta volna számolni a fekete pöttyöket a borostyánsárga íriszen.
– A húgom… – csuklott el Skuba hangja.
– Tessék?
– A húgomnak készültek a szoknyák. Aki végül alig pár hónapig lehetett a testvérem.
Skuba könnyeivel küszködött. Smok egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
– Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem, Skuba Dratewka.
Narancsvörösre festette a mészköveket a lemenő nap fénye. A Visztula vizén bronzhídként futott végig az alkony sugara.
– Van még egy adósságom – mondta Smok. – Ha egy sárkányvadász „túléli” a velem való találkozást, az azt jelenti, hogy meg kellett ölnie.
– De én téged… téged nem… – hebegett a fiú.
– Nem is kell. Elég, csak egy apró bizonyíték! Te híres leszel, én pedig csendben eltűnhetek!
– A fejed nélkül nem térhetek vissza – legyintett a fiú. – Nem hinnék el, hogy sikerült!
– Akkor a fejemnél valami nagyobbat kell mutatnunk!
Egyszerre pillantottak Jazek birkájára. Skuba tekintete lassan a barlang bejáratához vándorolt.
– Hé, Smok! – tápászkodott fel a fiú a földről, kész tervvel a fejében. – Van egy kis tüzed?

 ...

Skuba Dratewka egy vastag törzsű tölgybe kapaszkodott meg, amikor irgalmatlan erejű robbanás rázta meg a vidéket. Tenyere még mindig sajgott, a sebek újra szétnyíltak. Smok járt a fejében. Nem kellett sokat várnia az első lökéshullámokra. Megfeszítette izmait, ahogy a szél neki csapta a tölgynek. Hagyta, hogy teste ernyedten terüljön el a puha fűben. Felemelte a fejét. A megtépázott fák koronáin keresztül látta a Wawel-hegyet. Illetve, ami maradt belőle. Hegynek most már semmiképp sem nevezhető domb. Az égretörő orom fele lerobbant, kőgörgeteget indítva el a szemközti oldalon.
Visszahanyatlott és megkönnyebbülten sóhajtott. Smok betartotta az ígéretét: vigyázott rá, hogy Krakkó városát ne fenyegesse a robbanás. Skuba viszont sose gondolta volna, hogy egyetlen kénnel és kátránnyal megtöltött birka a hegy gyomrában fortyogó tűzzel ekkora pusztítást végezhet. Bár elképzelhető, hogy Smok is rásegített.
Sötét por szállt fel az egykori hegyről, eltakarva azt a Napot, amely éppen alábukott a horizonton. Skuba felült és hátát a tölgynek támasztotta. Újra a sárkány jutott eszébe.
Kizárt, hogy élve kijutott volna a hegy gyomrából. Túl mélyre kellett vinnie a birkát, járatokon át a hegy túloldalára, hogy a sziklák megfelelő oldalon görögjenek le. Képtelenség ennyi idő alatt kijutni.
Mindegy is. Skuba hős lett. A sárkány, a heggyel együtt eltűnt. A nép örülhet. Krak fejedelem már kevésbé. Skubába kellemetlen érzés hasított, ahogy visszaemlékezve felismerte a reményt az uralkodó szemében: a reményt, hogy a fiú belebukik a feladatába.
Smok jól mondta: egyik uralkodó családban sem jegyzik a sárkányölőket. És ugyan miért is szereti Wandát? Életükben akkor látták először egymást, amikor a feladatra jelentkezett. Gyönyörű lány volt, szépen mosolygott, a szeme hívta a legényt. De az elmúlt pár órában egy sárkánnyal többet beszélt, mint a hercegnővel.
Kell-e olyan nő, akit nem is ismerek? Ráadásul egy hercegnő, akinek nem tudom megadni azt, ami születési előjogával jár neki?
Sajnálta ezt az egészet. Dühítette, hogy belement egy ostoba, ősrégi hazugságba. Mégis mit képzelt? Hogy a mesék valóra válnak? Hogy a jóságos király egy cipészlegénynek adja lányát és fele királyságát, ha megöli a sárkányt? Krak fejedelem nagyon sokat küzdött ezért a tartományért, sok derék katonájának vére öntözte a közeli földeket. Nem fogja hát egy szegény legényre elherdálni.
Skuba a hőségtől és a történtektől kimerülten kémlelt körbe. Pár lépésre meglátta a fekete, borostyánsárga szemű macskát.
– Tudod miért jó macskának lenni, bolhazsák? – kérdezte Skuba az állattól a portól krákogva. – Mert oly keveset kell tudnotok a világ bajairól.
A macska kihúzta magát és a fiúra villantotta töredezett fogait. Skuba agyában a két emlék egyszerre tolult fel: egy tejfeles bajuszú, fekete macskáról a kamrából és egy másikról a diófa tetején. Mindkettőnek borostyánsárga szeme volt fekete pettyekkel. Akárcsak ennek.
– Sok mindent tudok, Skuba – csendült fel az ismerős hang a macska bajsza alól. – Olyanokat is, amiktől megrémülnél.