Molnár Kitti írói oldal

Meleg volt. Rekkenő, mozdulatlan meleg volt. Talpamat a hatalmas, százéves diófa árnyékolta terasz járóköve hűsítette. Felnéztem a haragoszöld lombkoronára; a levelek egymásba kapaszkodva, közös erővel törték meg a Nap égető sugarait. Egy feketerigó szállt le egy göcsörtös faágra. Pihegve, kimerülten, csendben örült az enyhet adó levélernyőnek. Figyeltem egy darabig. Észrevett. Apró teste megfeszült, szárnyait emelgetve jelezte: hamar képes elillanni.
Nem kellett tőlem félnie. Ilyen hőségben bárkivel szívesen megosztom vén diófámat.

Lassan elindultam. Ideje volt megszemlélnem kis kertemet. A birodalmamat.

Az öreg faóriás jótékony árnyékában heverésztek lusta rózsáim. Vörösek, sárgák, fehérek. És egy kis nyeszlett. Már második nyara dédelgettem a kis csenevész virágot, de a mellette aranyló sárga rózsa első leveléig sem ért fel. Sose hozott bimbót, nem tudtam, szirmai milyen színben pompázhatnak. Minden nap elmondtam neki: már csak egy napot kap tőlem, aztán kikaparom. Azóta is minden nap elmondom neki. Mindig megesett rajta a szívem.

A rózsákon túl talpam belesüppedt a finomszemcsés homokba. A diófa vigyázó ágai ide már nem értek el, a Nap kegyetlenül égette a csontszáraz talajt. Kapkodtam is a lábam a parázsforróságú homokban. A keményebb terepre szívósabb növények kellettek. Paradicsomjaim és paprikáim makacsul dacoltak az őket hevítő sugarakkal; kirívó vörös és sárga színűkkel mintha incselkednének a világgal. Fűszeres illattal kísérték lépteimet az apró koktélparadicsomok. Egy érettebb társuk tompán a porba hullott, amikor átvágtam két hatalmas tő között.
Visszakanyarodtam a veteményesből, dagadt cukkinik, fehéren virító patisszonok és hamisan vöröslő erős paprikák között átvágva érkeztem a kocsifelhajtó mellé.

Levendulák. Fojtogató illatú, seszínű bokorförmedvények. Hol érhettek nyomába vadítóan színes tátikáimnak, bódítóan illatozó liliomjaimnak és délceg, büszke tujáimnak? Unott, színüket vesztett strázsákként nyúltak el a kocsifelhajtó két oldalán. Hogy én mennyire utáltam őket! Csakis miatta hagytam meg ezeket az ízléstelen virágutánzatokat. Mert szerette az illatukat.

Felkaptam fejemet és a rozsdásodó kapu irányába tekintettem, amire ráfért volna már egy festés. Egy fekete autó száguldott el az utcán. Aztán csend.
Tücsökciripelésbe fulladva vibrált az aszfalt, a dongókat a föld felé húzta kövér potrohuk.
Szemem sarkában apró mozgásra lettem figyelmes.
Hát persze, a szomszéd.
Észrevett, mielőtt elkaphattam volna a tekintetemet. Udvariasan biccentettem. Egy darabig méregetett résnyire szűkült szemével, aztán grimaszolva, mint aki szörnyen büdöset érez, megfordult, és udvarának hátsó része felé vette az irányt. Hálát adtam a Teremtőnek, hogy magas kerítés választott el minket. Mérhetetlenül közönséges alak volt, gondolkodásmódunkban fényévekre álltunk egymástól. Mindenkinek jobb volt a saját kis birodalmában.

Cipőkopogás. Az utcán egy nő igyekezett sietősen, telefonjába merülve. Oldalán kisfia fújtatott elégedetlenül.
– Ott vagyunk már? – kérdezte a kisfiú.
– Mindjárt – felelte telefonjából fel sem tekintve anyja.
A fiú durcásan kertem felé nézett, kis szemei kávécsésze nagyságúra kerekedtek.
– Anya, nézd, anya nézd! – mutogatott felém kövér ujjacskáival.
– Aha, nagyon szép kert, a múltkor már megcsodáltuk – mondta az asszony továbbra is több figyelmet szentelve a telefonnak, mint a fiának. Sose tudja már meg, mi okozta valójában gyermeke izgatottságát. Másik szomszédom várfal magasságú, tömör betonkerítése mögött hamar eltűntek.
Nem szerettem a gyerekeket. Ugyanolyan túlzott lelkesedéssel és pusztító lendülettel tudtak pörögni, mint a kölyökkutyák. Semmi finomság nem volt bennük, tiszteletlenül viszonyultak az olyan apró szépségek iránt, mint például a naplementében illatozó estikék. Nem egyszer láttam, amint a kerítéshez közeli bimbókat letépték, és a hajukba tűzve illegették magukat. Barbárok.

Meghallottam a motorzúgást, amit bárhol, bármikor felismertem. Kisvártatva befordult a narancsszínű kisautó. Ez olyan jellemző volt rá. Mindenki ezüst vagy fekete autóval furikázott a környéken, de ő egy ilyen rikító bádogdobozt tudott kiválasztani.
Megállt az autó.
Kényelmesen elindultam a hosszú kocsifelhajtón.
Hallottam az ajtócsapódást, láttam a levegőben úszó barna fürtöket, ahogy hátradobta a haját. Kilépett a narancsdoboz takarásából. Az a nadrág volt rajta, ami hagyta kivillanni a bokáját. Magassarkújában határozottan lépdelt, fél kézzel feneketlen táskájában kotorászott.
Pont olyan tempóban haladtam, hogy nehogy azt feltételezze, elé sietek.
Felnézett, amikor megtalálta a kulcsot. Bosszús arckifejezése egy csapásra megváltozott.
– Szia, édesem! – hallottam csilingelő hangját.
Megszaporáztam kissé lépteimet, de csak annyira, hogy ne vegye észre, hogy gyorsítottam rajtuk. Semmiképpen sem akartam, hogy azt feltételezze, rá várok.
Nyikorogva nyílt ki a kapu.
Még mellé sem értem, amikor megéreztem az illatát. Nem a magára öntött förtelmesen édes pacsuli, a szúrós szagú dezodor és az émelyítően kókuszos sampon elegyét. Az ő illatát éreztem. Az illatot, ami a mindennapi ígéretet hordozta magában: bár reggel elmegy, délután mindig hazajön. A megnyugvást, a kötődést, a feltétel nélküli szeretetet hordozta magában. Az illat, amit sem a rózsák, sem a liliomok, sem az estikék nem tudtak utánozni.
– Hiányoztál! – mondta.
Én nem szóltam. Hiába is szóltam volna, úgyse értett meg.
Csak csendben hozzádörgöltem fejemet meztelen bokájához, és dorombolva, szavak nélkül üzentem neki: te is hiányoztál, gazdám.

In memoriam Olivér (2003-2018)