Persze csak említeni kellett anyámat. Már majdnem elértem a bárt, amikor megjelent. Mentőmellényben.
– Irány a part! – a vállamig sem ért, de olyan erősen kapta el a könyökömet, hogy csak pislogtam. – Befizettem magunkat egy olyan vízi fotelre, tudod, amiben sokan beleülhetnek, és motorcsónakkal húzzák!
– Szívatsz? Tegnap láttam, hogy valaki kirepült belőle, mert nem kapaszkodott rendesen!
– Az béna volt! Különben is, ideje valami izgit kiposztolni a közösségi oldaladra!
Már az is izgalmas lesz, ha túlélem ezt a családi nyaralást, gondoltam sötéten. A nagybátyámra éppen akkor csatolták fel a mellényt, amikor a partra értünk.
– Hoztál sört? – kérdezte.
– Szerinted mikor hoztam volna?
– Én is menni akaroook! – az unokaöcsém toporzékolt a bokáig érő vízben.
– Nem mész! – mondta gépiesen keresztanyám.
– De igen!
– De nem!
– De igen!
– Befejezted?
– Menjünk! Ideje egy kis extrém, családi programnak! – anyám elkezdett minket az óriási, ufószerű vízi fotel felé terelni. Öcsém és az apám már elhelyezkedtek, én pedig felmásztam melléjük.
– Inkább ment volna papucsért – morogta apám.
A bolgár fiú beindította a motorcsónakot, majd finoman gázt adott. A kötél megfeszült, és a vízi fotel komótosan elindult.
– Nem is vészes.
– Na, csak figyeld! – öcsém rámarkolt a hozzá legközelebb eső fogantyúra.
A motorcsónak száguldásba kezdett, mi pedig gumilabdaként pattogtunk a hullámokon. Akkor tudatosult bennem, mit is jelent az „életemért kapaszkodni” kifejezés. A víz a szemembe fröcskölt, és nem tudtam eldönteni, hogy sikítsak vagy levegőért kapkodjak.
Amikor a vízi jármű végre kisiklott a partra, a karom olyan vészesen remegett, hogy alig bírtam összefogni szétzilált hajamat.
– Ugye, milyen klassz volt! – anyám majd kicsattant az örömtől. – Igazi családi móka!
– És ezért mi fizettünk? – ugrált fél lábon apám, hogy eltávolítsa a vizet a füléből.
– Most már tényleg hozhatna valaki egy sört – simogatta meg gömbölyű hasát nagybátyám.
– Én is menni akaroook!
Az unokaöcsém már mászott volna fel a motorcsónakra, amikor öcsém elkapta, és a nyakába ültette. Az anyja egy jégkrémet dugott a kezébe, hogy abbahagyja a hisztit.
– Ez elég menő volt!
Megfordultam az ismeretlen, de annál kellemesebb hangra. Szőke haj, kék szem, bronzbarna, kidolgozott felsőtest. Éppen az esetem volt.
– Nem sokan mernének rá felszállni – mondta a jóképű idegen angolul. – Thomas vagyok. Meghívhatlak egy italra?
Bambán vigyorogtam. Öcsém oldalba bökött.
– Ugye, hogy Szabónak lenni jó! – majd elkapta az unokaöcsém kezét, mielőtt a jégkrémet a hajamba nyomta volna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
