Molnár Kitti írói oldal

Reggel nyolc negyvenöt. Utolsó mozdulat, hogy tökéletesítsem a sminkemet. A blúzom ránctalan, még langymeleg, ahogy pár perccel korábban kivasaltam. Felkerül a kedvenc fülbevalóm, és az apró nyaklánc. A hajam... nem a legfrissebb. De ma nem is kell, hogy az legyen.
Megjelenik öcsém. Szemében még a reggeli álom emléke dereng. Az előszobatükörben rámosolygok.
– Kéne egy... – kezdi kissé álmosan. Már készültem. Kezébe nyomom a kölnit. – Kösz! – El is tűnik.
– Nem látta valaki a nyakkendőm? – hallom apa hangját. A tükörből figyelem, ahogy anya leszáguld az emeletről és apa nyakára húzza a keresett csíkos nyakkendőt. Megfordulok.
– Hol van a ...? – kérdi apa, de már elé tartom a másik kölnisüveget. – Oh, köszi!
– A cipőm? – keresgél öcsém.
– Előszoba – válaszol anyu.
– Hívtad mamát, hogy megyünk? – érdeklődik apa.
– Hívtam – intett anyu.
– Kocsikulcs? – így öcsém.
– Pulton – felelek.
– Indulunk. De előtte még... – apám vigyorog.
Mindig ők az elsők. Idén sincs másképp.
Kilenc óra. Apuék elindulnak, mi pedig mosolyogva integetünk a kapuban anyuval. Mikor már nem látjuk az autót, egymásra nézünk.
– Teszek fel kávét – mondom.
– Duplát főzz! – simítja végig anyu mindig rendezett haját. – Kezdődik...

...

– Zöld erdőben jártam... ehh, pedig itt van a nyelvemen.
Nagybátyám a fejét vakarja. Türelmesen várunk. Apró, surranó talpak neszét hallom. Elkapom az unokaöcsém karját.
– Előbb a locsolóvers, aztán a süti – mondom. Kifújja szeméből kissé hosszú, barna tincsét és apja helyett elszavalja a "Zöld erdőben jártam" versikét.
– Na, most találhatok ki másikat! – mordul fel nagybátyám, miközben az unokaöcsém nagyadag kölnit spriccel a fülembe. Csörög a telefonom. És csöngetnek.
– Megyek a kapuhoz! – szól hátra válla felett anyu.
– Most már vehetek sütit? – kérdi nagyot toppantva a kicsi.
– Előbb vegyél tojást! – mondom, miközben szoknyám szűk zsebéből kiesik a telefonom. Darabjaira hullik.
– Segítek! – lép előre lelkesen unokaöcsém, belerúgva a mobil akkumulátorába, ami a kanapé alá csúszik. – Upssz!
– Hagyd! – legyintek. – Vegyél el egy tojást!
– És sütit?
– És sütit.
Hasra vágódok, a kanapé alatt kotorászok.
– Mostanság fura helyekre rejti a nyúl a tojásokat? – hallom az éppen belépő keresztapám hangját.
Aksival a kezembe kászálódok föl.
– Áhh, megvan! – kiált fel nagybátyám. – Piros tojás, fehér nyuszi, locsolásért jár egy puszi!
– Meddig gondolkodtál ezen? – vágja hátba nevetve keresztapám. – Én jövök!
– Marcipánt is meglocsolom! – szalad ki a teraszra unokaöcsém. Marcipán kutya boldog ugatásba kezd, ahogy  a teraszajtó üvegén keresztül megpillantja a feléje száguldó kisfiút.
– Marcipántól nem kapsz tojást! – kapom el a gyereket a derekánál fogva.
– Üljetek le, vegyetek, egyetek! – ajánlgatja anyu a művészien feltálalt hidegtálat és a ropogós pogácsákat.
Csöngetnek.
– Megyek! – robog ki anyu a kapuhoz. Félkézzel próbálom összerakni a telefonom, miközben unokaöcsém a teraszajtó ablakát spricceli. Marcipán a túloldalon próbálja tisztára nyalni az üveget.
– Látom, apád gondolt rám – nagybátyám az asztalról felemelve mustrál egy üveg pálinkát. – Szatmári szilva!
– Én csak borozom – csettint keresztapám. 
Két rokon gyerek jelenik meg a bejárati ajtó küszöbén. Visítva örülnek egymásnak unokaöcsémmel.
– Verset fiúk, verset a lányoknak! – harsogja az apjuk, beljebb terelve őket. Kihasználom a pillanatnyilag támadt még nagyobb zűrzavart, és bekapcsolom a telefont.
– Halló? – szól bele Múzsám, amikor felveszi. – Lemerültél?
A két gyerek közül a kisebbik elbőgi magát, mert a nagyanyjánál hagyta a kölnijét.
– Hosszú történet – mondom. – Miért hívtál?
– Nem tudod, hol van a kölni?
– A mosógépen hagytam.
– Ez a narancssárga üveges?
– Rózsaszín.
– Ez narancs.
– Mindegy, vidd el azt!
– Szatyor?
A rokon gyerek már őrjöng, hátizsákjának tartalmát kiborítja a padlóra.
– Hogy mi? – fogom be a másik fülemet.
– Szatyor? Tudod, amiben a tojásokat gyűjthetem.
– Kamra. Második polc. Szögre akasztott bevásárlótáskában. De most mennem kell!
Valahogy előkerül a kölni. Jönnek a locsolóversek. Hellyel közzel sikerül is a hajamra célozniuk. Legalább csak kis része megy a fülembe.
– Vegyetek tojást! – hozza anyukám a kosarat.
– És sütit! – kapom fel a zserbóval megrakott tálcát.
– Hű, de megnőttél, édes lányom! – kiált fel a rokonom.
– Tavaly óta egy centit sem nőttem – vigyorgok, miközben a három kisfiú fejenként négy süteményt próbál egyszerre megfogni.
– Szabad-e locsolni? – toppan be a szomszéd az ajtón. Neki csöngetnie sem kell nálunk. Megint csörög a telefonom.
– Szabad! – száguld anyu a szomszéd elé.
– "Aranyeső a szép kis házra!" – zendít rá nagybátyám és keresztapám.
– Marcipán is kér sütit! – kiált az unokaöcsém. A két rokon gyerek helyesel, kezükben a zserbóval indulnak el a terasz felé.
– Nem! Marcipán nem kér sütit! – hajítom le a tálcát az asztalra, hogy megakadályozzam a merényletet. Felborítok egy kupica pálinkát.
– Jaj, inkább a szememet! – kap a fejéhez nagybátyám.
– Gyere, szívem, hagy locsoljon meg a szomszéd! – hív anyu.
– Megyek! – fújom ki magam, miközben magam sem tudom hogyan, de három visongó gyereket vonszolok be a teraszról. A telefonom elnémul. Majd visszahívom.
– Biciklivel érkeztem; hetven métert fékeztem; Pisti vagyok, szép és laza; locsoljak vagy menjek haza? – szavalja  versét nagy boldogan a szomszéd. Újabb adag kölni kerül a hajamra.
– Mázli, hogy nem kell túl messzire hazamenned! – emeli fel söröskorsóját a rokonom. – Gyere igyál!
– Te vagy a fogó! – csap az alkaromra a kisebbik rokon gyerek, és már száguld is... a pincelejáró felé.
– Állj meg! – rúgom le a magassarkúmat, hogy gyorsabban elé kerülhessek. Kacag, ahogy felkapom, mielőtt lezúgna a lépcsőn. – Összetöröd magad, kis majom!
– Kis majom, kis majom! – ugrál körülöttem az unokaöcsém és a nagyobbik fiúcska. A kicsi boldogan öleli át a nyakam, és csupa szeretetből hófehér blúzomba törli zserbós arcocskáját. Anyu hevesen vitatkozik a rokonommal arról, hogy milyen időpontban érdemes kiültetni a paradicsomot a kertbe, keresztapám és nagybátyám éneklésébe már a szomszéd is becsatlakozott.
Unokaöcsém megrángatja a szoknyámat.
– Nézd mit találtam! – apró ujjai között a fülbevalóm egyik fele megvillan. – Kincs! Megtarthatom?
Kopogtatnak. Éppen hogy meghallom.
– Kinyitom – sóhajtok, és elindulok amúgy mezítláb, harisnyásan, gyűrött és zserbós blúzzal, kezemben a gyerekkel. Rásandítok az előszobatükör felett elhelyezett faliórára: kilenc negyvenöt. A kávém feltehetően már kihűlt.
Ajtót nyitok. Velem egykorú férfi áll az ajtóban. Gyerekkori barát, akivel már pelenkásként együtt toltuk a csattogós lepkét az utcánkban. Jó ideje elsodort minket egymás mellől az élet, de egy szokását megtartotta: húsvétkor mindig eljött, hogy ott fejezzük be a beszélgetésünket, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk. Végigmér, majd vigyorogva kémlel a hátam mögé a konyha irányába, ahonnan újabb pohárköszöntő hangzik fel. Csupán ennyit mond:
– Jó, hogy van, ami sosem változik.