1892, Budapest – Magyar Tudományos Akadémia
Jekelfalussy József méltóságteljesen lépett a pódiumra. Megszámlálhatatlan előadást és értekezletet vezetett már erről az emelvényről, megannyi tudományos vita irányítójaként működött közre. De most nem ezért volt itt.
– Mélyen tisztelt akadémiai tagok, kedves barátaim! Mérhetetlen fájdalommal osztom meg önökkel azt a szörnyű hírt, hogy Keleti Károly, korunk briliáns statisztikusa, ez év május 30-án örökre eltávozott köreinkből.
Az Akadémia dísztermére síri csend telepedett. Fekete gyászruhába öltözött férfiak szegezték szomorú tekintetüket Jekelfalussy Józsefre.
– Tragikus nap ez a mai – folytatta. – Elvesztettünk nemcsak egy kiváló tudóst, de egy zseniális irodalmárt, egy nem mindennapi közgazdászt és nem utolsósorban, egy nagyszerű embert. Az érdemeit, a munkáit… – Jekelfalussy elakadt. Hiába gondolta át alaposan mondandóját, a gyász úgy látszik most akart kitörni rajta. Megragadta a pulpitus széleit, hogy erőt gyűjtsön. –… szükségtelen felsorolnom, hisz mindannyian ismerik. S hogy miért is fáj nekem a legjobban az elvesztése? Mutassanak nekem legalább egy olyan embert itt a teremben, aki olyan szívvel-lélekkel végezte a munkáját, ahogy ő. Felesleges keresni, hiszen nincs ilyen. Hány évtized, esetleg évszázad telik majd el, mire születik egy hozzáhasonló. De csak hasonló. Mert az a tűz, ami Keleti Károlyban égett, sajnos vele együtt végleg kialudt, és nekünk csak egy töredékét hagyta itt szellemének, amely csupán hamu és füst.
Elcsuklott a hangja. Páran kifújták az orrukat, mások sűrűn pislogtak. Jekelfalussy József kihúzta magát és folytatta.
– Mégsem szabad csüggednünk. Keleti az egész életét a statisztikának és az elméleti közgazdaságnak szentelte, amit szeretett. Olyan műveket, módszereket hagyott ránk, amelyekre a világ csak szájtátva bámul. Büszkék lehetünk rá, hogy hazánk hírnevét öregbítette munkásságával, és olyan alapokat hagyott nekünk, amelyre egy jobb, szebb Magyarországot tudunk építeni! Ha Károly itt lenne, csak legyintene a sok fecsegésre, és annyit mondana: „Uraim, erre nincs időnk! Dolgunk van!”.
A termen alig hallható, felszabadult, elégedett moraj futott végig. Az első sorban ülő, kivörösödött szemű Kőrösy Józsefnek egy alig észrevehető mosoly suhant át az arcán.
– Úgy szeretném átvenni a Statisztikai Hivatal igazgatói székét – folytatta Jekelfalussy. – Hogy méltó legyek Keleti Károly örökségéhez. Adjon Isten nekem annyi erőt, hogy én is úgy tudjam végezni a munkámat, ahogy ő: tiszta szívvel, szenvedéllyel. Nyugodjék békében, és szelleme éljen tovább minden magyar statisztikusban!
A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében halk sóhajok szálltak fel. Kőrösy kibámult az ablakon. Madarak suhantak át a felhőtlen, kék égen, kacagó gyerekek szaladtak az utcán labdát kergetve, az épület előtti kopott padok egyikén egy kalapos, idős hölgy galambokat etetett. Egy csinos, sudár fiatalasszony megállt egy pillanatra, arcát az égnek fordítva élvezte a nap melegét. Kőrösy el sem hitte, hogy ilyen gyönyörű időben lehet ennyire szomorú is az ember. Pedig lehet. Résnyire nyitotta az ablakot, levegőre volt szüksége. Ismerős hang kúszott be a meleg szellővel, amit csak ő ismert fel. Valahol Budapesten egy Rojt nevű, fehér-barna foltos agár keserves vonyítása szakította félbe a tavasz beköszöntét ünneplő rigók énekét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
