Zoltán zsebre vágta az apró üvegcsét, mielőtt belépett a bükkszínűre lakkozott, műanyag ajtón. Mellkason vágta a tizennyolc fokra lehűtött szoba száraz levegője. A légkondicionálóból ömlő hideg nemcsak a megbarnult levelű szobanövényeket, de az iroda tulajdonosának arcvonásait is megkeményítette. A mélybarna tölgyfaasztal vélhetően ötven évvel korábbról maradt itt, mintegy mementójaként az elpusztított erdőknek. Az üres munkaasztalon a széles képernyő és egy életéért küzdő kaktusz között Zoltán egy rég elfeledettnek hitt tárgyat fedezett fel. A gondolatai egy pillanatra visszaröppentek harminc évvel ezelőtti Budapestre, ahol minden sarkon ilyeneket lehetett kapni. Szájában összefutott a nyál, nyelvét egyenesen taplószáraznak érezte.
– Önt is meglepte – nem kérdés volt Zoltán felé.
– Meg.
– Pedig az ön hazájában nem ritka dolog.
– Most már ott is az. Úgy tudom.
– Úgy tudja… – a német kancellár kicserepesedett ajka ravasz mosolyra húzódott, de gyorsan rendezte arcvonásait.
Zoltán meredten bámulta a háromdecis üvegpalackot, amelyben buborékok versengve szaladtak az ég felé és kék címkéjén egyetlen szó állt: Kékkút.
– Szóval a viza elpusztult – köszörülte meg torkát a kancellár.
– El.
– Mi a véleménye a víztisztítóról?
– Őszintén?
– Őszintén.
– Tizenöt százalékkal csökkentette a mikroműanyag jelenlétét a vízben. Ez optimizmusra adna okot…
– Ha?
– Ha nem halt volna ki az utolsó édesvízi halfaj.
– Mire céloz?
– Emlékszik a 2033-as Libanoni Egyezmény zárópontjára? Az utolsó édesvízi halfaj kihalása után a szennyezett folyóvizekből történő ivóvíz vételét a kormányok kötelesek megszüntetni – idézte Zoltán. – Tehát a Dunán, a Volgán, a Rajnán és az összes többi nagy folyón el kell zárnunk a csapokat.
A kancellár felállt és az ablakhoz lépett. Bőre aszottan tapadt arccsontjára, ráncai árnyékot vetettek mimikáira, pedig pár évvel fiatalabb volt Zoltánnál.
– Ez biztos? A maga vizája volt az utolsó?
– Összesítettem az adatokat, amiket ma kaptam. Csak a csehektől ma három kihalt halfajt rögzítettek, a románoknál nyolcat és a lengyelek rögzítettek négyet. Elfogytak az európai halfajok.
A kancellár merev arccal figyelte az alattuk elszáguldó mágnesvasutat. A kövezetről visszaverődő erős napfény elvakította előle a mindennapok embereit.
– És nem tudunk telepíteni, mondjuk Afrikából…?
– Afrika folyói három éve kiszáradtak – Zoltán olyan rezzenéstelen arccal közölte, mintha a várható hétvégi focimérkőzések kimeneteléről beszélgettek volna. – Milliók siratták el a Nílus utolsó cseppjeit, amit élőben közvetített a BBC.
– Szűzanyám, valóban… – dörzsölte meg homlokát a kancellár, majd visszaült forgószékébe. – Szomjan halunk a folyóink mellett.
Mindketten a palackozott vizet bámulták. Olyan hívogatóan bársonyosnak tűnt a folyékony semmi, és olyan kegyetlennek a szomjúság, hogy a jégveremmé fagyasztott iroda sem tudta enyhíteni a víz utáni függőséget.
– Nem lennék a maga helyében – mondta Zoltán.
– Én sem. Fontolóra vettem a lemondásomat.
– Ez kicsit olyan lenne, mint egy cserbenhagyásos gázolás.
– Mindent a maga vizájára tettem fel. Ha kiderült volna, hogy a Wasserfirma gépe ötven százalék alá tudná csökkenteni a mikroműanyag jelenlétét…
– Maga túl sokat vár a mérnökeitől. Tizenöt százalék is remek eredmény.
– Csepp a tengerben! – a kancellár ideges mozdulatot tett a levegőbe. – Az utolsó csepp.
– Ha tovább tudnák fejleszteni…
– Nem tudják!
– De…
– Nincs meg hozzá a technológia.
– Talán a következő tíz évben…
– Elégettem a kutatásra szánt állami pénzeket!
A kancellár a hasához kapott és felszisszent. Vesekő, gondolta Zoltán. A vízhiány következtében népbetegséggé vált.
– Importálnunk kell a vizet – a kancellár összegörnyedve meredt a palackra. – Sose gondoltam, hogy egyszer visszavezetjük a jegyrendszert…
Zoltán hallgatott. A Kékkút felirat egyre élesebben vibrált.
– Most menjen! – intett a kancellár továbbra is alhasára szorítva a kezét. – A maga munkája itt véget ért. Meg kell ejtenem egy telefonhívást.
Zoltán az ajtón kilépve még hallotta a magába roskadt kancellár utasítását a rendszernek.
– Videóhívás. Hívószám egy, kilenc, nulla, hét.
...
– Amennyiben Instagramon vagy Snapchaten megosztja fényképét a #regensburgtaxi felirattal, öt euró kedvezményt biztosítunk a végösszegből!
Zoltán az idegesítően kedves női géphang ajánlatát figyelmen kívül hagyta. Lehúzta karóráját az önjáró autó fizetőfelületén, majd kipattant a hőségtől és a tömegtől vibráló utca kövezetére.
– Köszönjük, hogy utazásához minket választott! – csipogta a női géphang. – Kérjük, értékelje szolgáltatásunkat a megfelelő…
Zoltán becsapta a kocsiajtót és a tabletjeikbe merült járókelőket kerülgetve elindult a kávéház terasza felé. Maike csészealj nagyságú szemüvege mögé bújva nézett talán a férfira, talán az utca forgatagára.
– Késtél – közölte merev arccal.
– A forgalom – vágta rá Zoltán.
– Ez nem Budapest. Itt már tíz éve számításon alapuló közlekedési rendszer van…
– Maike, kérlek.
Zoltán unottan kiválasztotta az asztalba épített képernyőn a presszó kávét. Nem hiányzott ezekben az ínséges időkben a koffein vízelvonó hatása, de olykor csak a folyadék illúziója is elegendő volt az emberi szervezet átverésére.
– Mihez kezdesz…? – kérdezte Maike zavartan forgatva csészéjét.
– Most, hogy már halbiológusként felesleges vagyok?
– Nem vagy felesleges.
– Ha én nem is, a munkám már igen. A halak csak ma haltak ki, tehát nem annyira régen, hogy régészként folytassam a kutatásomat.
– Az egyetemen taníthatsz tovább…
– …egy holt tudományt.
– Zoltán! – Maike lekapta napszemüvegét. – Ne csináld! A mikroműanyag elleni harcban még óriási segítség lehetsz! Te mondtad, hogy a Wasserfirma gépe jó lehet…
– Te pedig azt, hogy… hmm… szar.
– Az indulat beszélt belőlem. Neked volt igazad! Más cégeknek még ez a tizenöt százalék sem sikerült.
– Maike – Zoltán félretolta az olajsűrűségű kávétól gőzölgő csészét és előrehajolt. – Hazamegyek.
A nő beleharapott az ajkába.
– Hazamész – ismételte.
– Igen.
– Mennyi időre?
– Nem tudom.
– De mégis?
– Tényleg nem tudom.
– Visszajössz?
Zoltán nem válaszolt. Kényszeresen a nadrágzsebéhez kapott, és kitapintotta az üvegcsét. Maike felvette napszemüvegét és Regensburg szürke utcaképébe bámulva ennyit mondott:
– Jobb is, ha nem.
A történet itt folytatódik!
