Behunytam a szemem és hagytam, hogy a napfény melegítse az arcomat. Megnyugtatóan hatott rám a tenger semmihez sem fogható morajlása. A sós szellő a hajamba kapott, és lágyan simogatta bőrömet.
Csatt!
A fülem csengett, mintha mellettem harangoztak volna. Tajtékozva kerestem a merénylőt, aki megzavarta nyugalmamat. A húszéves öcsém fütyörészve kémlelte a partot, míg a hatéves unokaöcsém úgy tett, mintha valami szörnyen érdekeset talált volna a homokban.
– Ki volt az?
Egyszerre mutattak egymásra. Felvettem a labdát a földről. Egy hatévest mégse leckéztethetek meg…
Teljes erővel öcsémnek vágtam a labdát. Játszi könnyedséggel hajolt előle, amely így a nagybátyámnak csapódott. Ijedtében a nyakába öntötte a sört a kezében tartott műanyag pohárból. A magyarokhoz oly jellemző végeláthatatlan káromkodásba kezdett, figyelve arra, hogy ugyanazt a szitokszót ne használja kétszer. Öcsém fetrengve röhögött, én meg úgy tettem, mintha szörnyen érdekelne a lábujjam körméről lepattogzott körömlakk.
– Inkább a szememet szúrtátok volna ki! – nézte szomorúan nagybátyám az üres poharat. – Órákat álltam sorban a bárnál!
– Volt az vagy öt perc is – keresztanyám egy női magazin mögé bújva reflektált. – Bár a világért sem szeretném, ha leesne a véralkoholszinted!
– Apuci édes arany pofija lesz olyan drága, és elmegy az öregének egy sörért? – gügyögött az unokaöcsémnek a nagybátyám.
– Te hülye, ekkora gyereknek nem fognak sört adni! – morgott apám a napernyő árnyékából. – Hova ment anyátok?
– Papucsér’ – ásított öcsém.
– Minek akar még egy papucsot venni?
– Mert a másik nem ment a fürdőruhájához.
– Remélem, hoz sört is – mondta nagybátyám.
– És lángost – keresztanyám lapozott a magazinban.
– Bulgáriában nincs lángos – fújtam ki a tincset a szememből. – Tengeri hal van.
– Azt nevezed te halnak, amit a vacsoránál szolgáltak fel? – hördült fel apám, akiből megszólalt a vérbeli horgász. – Esküszöm, az alföldön ugráló tücskök is vastagabbak azoknál! Látnának egy jó magyar pontyot! Na, az hal, kérem szépen!
– Ja! És csak úgy natúran dobják eléd – vette át a szót nagybátyám. – Botrányos! Jó paprikás lisztben kellene megforgatni…
– Elmegyek sörért – morogtam.
– Te egy angyal vagy! És a pálinkát se feledd!
– Bulgáriában nincs pálinka! – csikorgattam a fogam. – Rakia van!
– Felőlem rák is lehet benne, csak jó legyen.
Tenyerembe temettem az arcomat.
– Néha úgy érzem, hogy örökbefogadtak.
– Nem hiszem – vigyorgott rám öcsém. – Anya váltig állítja, hogy ízig-vérig Szabó vagy.
A történet itt folytatódik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
